Atlantisz könyv

Az Atlantisz nevű elsüllyedt sziget még ma is a világ egyik legnagyobb rejtélye. Majd mindenki hallott már Atlantisz eltűnéséről. Atlantisz legendája több mint kétezer éve izgatja az emberiséget. Az ókori történelemről alkotott elképzeléseinket nagyban befolyásolta a Biblia; emiatt az ilyen témájú könyvek érthetően szűk nézőpontból (52) íródtak. Ez gyakran eltorzítja az ókori kultúrákról alkotott általános képet, és elhanyagol olyan fontos civilizációkat, mint például a hettitákét vagy a minósziakét.

A bronzkori Kréta minószi kultúrájának kialakulásáról, illetve, hogy mikor telepedtek le az első görögök, pontosabban a görögül beszélő emberek a szigeten, továbbra is vita téma. A vélemények megoszlanak. Vannak, akik állítják, hogy mindig is voltak görögök Krétán, míg mások szerint a bronzkori "régi" paloták elpusztulása, körülbelül Kr. e. 1700 után jelentek meg, vagy a Krétát romba döntő katasztrófa után, a Kr. e. 1500 közepén foglalták el a Mediterráneum gyöngyszemét. Sinclair Hook (3), a krétai régészet egyik kiváló szakembere úgy véli, hogy a görögök csak a bronzkor alkonyán, Kr. e. 1200 körül jutottak el Krétára.

Soha nem kezdődött volna el a kutatás, ha a görög filozófus, Platón (kb. Kr. e. 427-347) nem meséli el a történetét két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. Sok könyv és publikáció jelent meg az óta, de a problémát ma sem tekinthetjük megoldottnak. Platón a Kr. e. IV. században írt a sziget pusztulásáról, de leírása sokszor - például az évszámok meghatározásakor - pontatlan volt. Platón saját korától kilencezer évvel korábbra teszi Atlantisz pusztulását, a kutatók viszont a filozófus korától 900 évvel előbbre datálják a tragédiát. A kilencezer év azért sem tartható, mert ha így lett volna, akkor az atlantidák a mezolitikum szintéjén élő Athénnel kellett volna, hogy háborúzzanak. A görög törzsek jóval később foglalták el a Hellász földjét. A régészeti leletek sem támasztják alá a korábbi változat hipotézisét.

Manapság Atlantisszal kapcsolatosan két elmélet vitázik egymással. Az egyik a tudományos érvekre alapozva határozottan tagadja az egykori civilizáció létét, a másik figyelmen kívül hagyva a tudomány ajánlásait kitart amellett, hogy Atlantisz létezett, és (9) a görög bölcs igazat mondott. Én a kettő közötti álláspontot képviselem. Arra kerestem a választ, hogy Platón előtt létezett-e a Mediterráneumban olyan tengeri birodalom, ahol városokat, és palotákat építettek, s ha létezett, vajon mi történt velük? Történtek-e az archaikum dicső évszázadai előtt olyan események, amelyek katasztrófális helyzetet teremtettek az akkori világban, s ha igen, milyen hatással voltak ezek a kollektív emlékezetre? A válaszom egyértelmű; igen! Mindenesetre tény, hogy Platón nagyon hirtelen szakította meg az Atlantiszról szóló elbeszélését. Ennek kapcsán írta róla a következőket legismertebb tanítványa, Arisztotelész (52): "Ő, aki kitalálta (Atlantisz), lett később gyilkosa". Egy mai modern kommentátor és kritikus, Stephen Gsell szerint "Atlantisz létezésében csak Platón hitt és azok, akik művét olvasták".

Vonzódásom a téma iránt már-már megszállottságot tükröz.
Talán ezt érezték meg barátaim, amikor Atlantisz tortával
leptek meg a kerek születésnapom alkalmával.

A civilizáció (116) valami módon több a puszta energiánál, akaratnál, teremtő erőnél. A civilizált ember térben és időben tartozni akar valahová; tudatosan tekint a jövőbe és a múltba. És ebből a szempontból jelent oly sokat, ha írni és olvasni tud az ember. Minden összehasonlítás sántít, ha például összehasonlítjuk egy afrikai maszkot, vagy egy szép görög szobrot. Bármi légyen is a görög szobor művészi érdeme, nem lehet kétséges, hogy fejlettebb civilizációt testesít meg, mint a néger maszk.

Mind a kettő bizonyos lelkületet képvisel, mind a kettő egy másik világ hírnöke - olyan világé, amely képzeletünkben létezik. A néger képzeletvilág sötét és félelmetes, iszonytató büntetéstől retteg a tabuk legenyhébb megsértéséért. A görög szellem fényesnek, bizalomgerjesztőnek látja a világot, istene olyanok, mint mi magunk, csak éppen szebbek, s ezért ereszkednek le a földre, hogy az értelem szavára és a harmónia törvényeire tanítsák az embert. Akkor miért omlottak össze a régi civilizációk? Kimerültek, vagy egy kataklizma indította el pusztulásukat?

Kutatásaim során, szenvedélyes fotósként, tekintélyes filmanyag került birtokomba a minószi kultúra emlékeiből. Közben elkészítettem "A minószi Atlantisz" című filmemet is, melyet több TV csatorna is sugárzott. E film forgatókönyve adta végül is az ötletet a könyvem megírására.

Amikor elhatároztam, hogy "A minószi Atlantisz"-ról könyvet írok, felkészültem a

kritikusok ellenérzéseire is. Hisztérikus kampány indult az ellenzők és a támogatók részéről az atlantológusokkal szemben. Vannak, akik a jelenséget atlantomániaként (94) emlegetik.

Hiteles személyek, tudósok tollából rengeteg írás, könyv jelent meg a közelmúltban Atlantisszal kapcsolatban. Munkám során - saját fantáziámat háttérbe szorítva - a témával kapcsolatos kutatások illetve publikációk eredményeit igyekeztem összegezni.

Úgy gondolom, hogy személyes tapasztalatommal, a helyszínen készült felvételeimmel kiegészítve írásomat hitelesebben tudom összefoglalni a minószi Atlantisz történetét. Mert azt senki sem vitathatja, hogy az ókorban bizonyíthatóan létezett a minószi birodalom. Ez a körülmény munkám során végig biztos fogódzót jelentett számomra, még akkor is, ha eretnekséggel vádolnak, mert a krétai civilizáció létét összekötöm az atlantiszi kultúráva; pontosabban Platón értelmezésével, hogy volt valaha egy csodálatos sziget..., és így tovább. Így fest tehát a kiindulási alapom.

Talán nem veszi rossz néven a tisztelt olvasó, ha kissé szubjektív módon gyermekkorom élményeivel kezdem soraimat. Nagyon sokat tanultam tudós rokonaimtól, Móczár Miklóstól és dr. Móczár Lászlótól, a rovarvilág (96) megszállott kutatóitól. Miklós bácsi nyaranként leutazott hozzánk az Alföldre és lepkehálóval bejárta a kéthalmi pusztaságot. Gyermekként melléje szegődtem, s izgatottan hallgattam a világ csodáiról szóló beszámolóit. Nap mint nap fáradhatatlanul bóklásztam az alföldi pusztaságban, a Sárrét nyugati szegletében, Dévaványa közelében. Egyik ilyen "portyám" közben érdekes köveket és cseréptöredékeket találtam a frissen felszántott földön. Boldogan vittem a leleteket Miklós bácsihoz, aki igencsak elcsodálkozott: - "Kőbalták, kővésők, karcolt cserepek a kéthalmi pusztában? - hát bizony ezek nem bogarak fiúcskám!" - mondta nevetve.

Cseréptöredékek Kéthalomról. A meandroid jelek vajon információt is hordoznak?

Sokáig nem szólt egy szót sem, majd kis idő múlva jelentőségteljesen közölte, hogy több ezer évesek a leletek és a nyomaték kedvéért a fejemre nyomott egy barackot. A szám is tátva maradt, úgy hallgattam, amikor régi korok embereiről, elveszett civilizációkról mesélt. A következő években, amikor a fővárosi nagybácsi Kéthalomra látogatott, mindig hozott magával valami olvasni valót.

Így érvelt, amikor átadta a könyvet: "- Ha érdekel a régészet, akkor nemcsak egy témakörrel kell foglalkoznod, hanem egy sor más tudománnyal is, hogy megismerd a régen élt emberek életkörülményét és gondolkodását". A Földön állandóan változik minden. Különösen lekötötte fantáziámat Lambrecht Kálmán (85) Az őslények világa - A Föld és az élet története - című könyve. A kötet mottója: "Semmi sem tart örökké. A szárazföld s a tenger alakot alakra vált. Csak a lélek s a test emléke vág át az időtlen időn s hozza jelenlévőül szemünk elé azt, ami már rég, hogy elenyészett" (Anatole France: Méhike).

Kéthalom való

jában egy kisebb és egy nagyobb dombból áll. Gyermekkoromban hegynek láttam a kiemelkedést a végtelen alföldi rónaságon. Sokat szánkóztunk a lejtőkön és jól be lehetett látni a sík terepet. Tiszta időben jól látszottak Gyoma, Dévaványa, Szeghalom, Körösladány templomai.

Akkortájt olvastam Szentiványi Jenő A kőbaltás ember (84) című könyvét. Teljesen beleéltem magam az őskori emberek életébe. Még mindig bennem él a romantikus történet, Ge-Ogról, a messziről ölő ember alakjáról. A könyv sztorija szerint Ge-Og tökéletesítette a kőeszköz megmunkálását és felfedezte a nyilat.

A Sárrét észak-nyugati szeglete, ahogy mondani szokták, Isten háta mögötti területnek számított. Régész csak a kéthalmi dombokig jutott el, s hiába érveltem leleteimet is megmutatva, pénzhiányra hivatkoztak, s nem vizsgálták át az általam jól ismert területeket. Hamarosan Budapestről érkezett egy fiatal régész, aki hetekig a szüleimnél lakott, de őt is csak a kéthalmi dombok érdekelték. Ásatásai során talált egy több ezer éves kutya csontvázat. Kik temették el a négylábút? A rejtély akkor nem oldódott meg!

Közben, érettségi után öt éves kitérőt tettem, ahogyan mondani szokás; végig mentem a golgotai úton. Két évig katona, három évig uránbányász voltam Pécsett. Erre az elhatározásomra elsősorban egzisztenciális okok vezettek. A két kitérő későbbiekben mély nyomot hagyott bennem, bár be kellett látnom, hogy a próbatétel hasznosnak bizonyult a későbbi munkásságomra. A '60-as évek közepén a poklok kínját éltem meg Pécsett, több száz méter mélyen a Jakab-hegy gyomrában. László Lajos az Uránbányászok című könyvében életszerűen adta vissza a bányában dolgozó emberek nehéz életét: "Mielőtt leszállnánk, várni kell. Teli csilléket hoz, üreseket visz a kas. A csatlós emelgeti a szállító jelzőkarját, berregés, rövidebb-hosszabb, a táblán feltüntetett előírás szerint. Tíz perce állunk, éktelenül fáj a fejem. Talán a huzattól, a csörömpöléstől vagy a légnyomáskülönbségtől? Mert már itt is kétszáz méterre vagyunk a föld gyomrában. Néhány perc múlva a bányamester megfogja a karom: mehetünk. Másodpercenként kilenc méter, ennyit zuhanunk lefelé. Egymás után hagyjuk el a keresztvágatokat, kobakunkról csorog a víz. A nyolcadik szintnél hintázva áll meg a kas, csörömpöl az oldallánc. Kilépünk, meggyújtjuk a lámpát. Ezután már sürgő-forgó szentjánosbogarak vagyunk, a hosszú fővágaton imitt-amott, a végigdübörgő csillék mellett fel-felvillan egy gyalogos bányász, aknász lámpája. Vibrál a lámpa, dübörög a ventillátor, süvít a sűrített levegő. Másfél kilométeres gyaloglás után elérkezünk egy feltöréshez. Megint borzong a hátam, de most enged a kísérőm. Fel kell mászni. Alattam jön, biztat, még egyet, még egyet, s elérjük az első kitérőt, a másodikat, a harmadikat.

Az út végén gép, ammóniákszag, hőség. Folyik rólunk a verejték, holott még csak odáig értünk, ahol a bányász a munkát elkezdi".

Először csillésként, majd sugármérő operátorként dolgoztam Kővágószőllősön, a Jakab-hegy mélyén. Feladatomból adódóan műszak vége előtt sűrűsödött össze munkám, miután a bányászok méteres lyukakat fúrtak a rideg kőbe. A munka végeztével a robbantómester (aknász) a lyukakba paxitot helyezett és engedélyezte a lövést (a robbantást). A lövés előtt speciális műszerrel regisztráltam a megfúrt kőzet sugárzását, majd a dokumentáltam a mért eredményeket. Így, volt bőven időm, főleg a műszak elején az eldugott vágatokban olvasgatni. A könyvek világa mentett meg a leragadástól, hogy, mint jól kereső bányász végleg ott maradjak az ember-próbáló földalatti világban. A szabadidőmben könyvtárakat látogattam, jegyzeteltem. A Körös-kultúra, és az ókori civilizációk után kutattam, majd készültem az orvosi

ra. Örömmel ellátogattam a Jakab-hegyen dolgozó régészek avar kori feltárásához. De Pécs különben is igen gazdag római kulturális hagyatékával kiemelkedik a hazai kutatásokban.

Néhány hónapos csilléskedés után különös sorsú emberekkel hozott össze a sors
(http://www.kisvasut.hu/keptar
/kovagoszolos/175-04.jpg). Munkatársaim, Orbán István a II. világháborúban szárnysegéd volt, Székely Szabó Gábor festőművészként került a bányába, engemet pedig a bányászok dokinak hívtak. Hárman dolgoztunk egy csapatban. A társaim szellemi szubsztanciája, Pista bácsi csodálatos intelligenciája, a festőművész barátom bátorító szavai erőt adtak a felvételi vizsgámhoz, s így jutottam be a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Pista bácsit tábornoknak szólítottuk, és ez a jelző a későbbiekben ráragadt a bányában. Ha valakire megharagudott, akkor versben fogalmazta meg haragját, és a legmarconább bányásznak is megenyhült a szíve a skandált intelmek hallatán. E különös társaságban, biztonságban éreztem magam. A tábornoktól

hallottam először Atlantiszról, a minósziakról és a híres Akrotiri freskókról történeteket. Pista bácsi soha nem látta személyesen Akrotirit. Milyen érdekes az élet, mert a '90-es években négy alkalommal látogattam meg a bronzkori várost.

Orbán István többször elhívott mohácsi lakására és ilyenkor éjszakáig beszélgettünk a civilizációkról és kultúrákról. A nyomaték kedvéért gyakran kaptam tőle könyveket, majd a bánya rideg világában számon kérte az olvasmányok tartalmát. Egyetemi éveim alatt is tartottuk a kapcsolatot. Talán ennek köszönhettem, hogy nekem adta a legféltettebb kincsét, egy eredeti avarkorsót, amit ötven évig tartott magánál, és abból itta híres bári borát. Egyik mondása is ezzel volt kapcsolatos: "Ám bár már, vár rám Bár!"

Érdeklődésem a régészet iránt az egyetemi éveim alatt már-már szenvedélyemmé vált. Amikor medikus koromban hazavetődtem Kéthalomra, első utam mindig a különös dombokhoz vezetett. A legmagasabb kiemelkedést elneveztem "Király-dombnak". Egyetemi éveim alatt sokat jártam a könyvtárakban, s így került kezembe, Kalicz Nándor (1) Az agyag Istenek című könyve. A könyv fejezetei felkeltették érdeklődésemet és támpontokat nyújtottak szárnyaló fantáziámnak. A könyv alfejezeteiből érdemes megemlíteni néhányat: A "Sarlós Isten" kora, Balkániak a Dél-Alföldön, "Tell"-ek a Tiszántúlon, Trója és a Kárpát-medence.

Amikor cselédkönyves orvosként egy évet Gyulán, a Békés Megyei Kórházban töltöttem, többször

találkoztam Juhász Irén régésszel, aki hasznos tanácsokkal látott el. Bár nagyon megszerettem a régészetet, de pályakezdő orvosként mégiscsak a magam hivatása kötött le. Csak akkor adódott több időm hódolni szenvedélyemnek, amikor szüleimnél, Kéthalmon töltöttem a nyarat.

Leletmentéseim során a '60-as és a '70-es években tekintélyes régészeti anyag került a birtokomba Kéthalomról. A régiségeket rendszereztem, tablókat készítettem. Akkortájt modernizálták a tsz-eket, és új agrotechnikát vezettek be. A szántóföldön dolgozó gépek morzsányira zúzták szét a szétszóródott régi cserepeket. A friss szántás utáni tárcsázás menthetetlenül megsemmisítette ezeket a ritka tárgyi emlékeket. Egy idő után késztetést éreztem arra, hogy összeszedjem és megmentsem ezeket a régészeti értékeket.

Hamarosan érdeklődésem fókuszába kerültek a Kéthalomtól északra fekvő területek, amelyeket a tanyasi emberek "Szigetszáznak" hívtak. A múlt században még lápos, zsombékos terület volt errefelé, (6) a Körös gyakran kiöntött medréből. Akkoriban javában folyt a pákászélet a sások közt. A vizes területből több tekintélyes domb emelkedett ki, ezek szigeteket alkottak, némelyeket magas földgát kötött össze. A sík terepet mélyebb völgyek és magaslatok szabdalták. Valamikor egy nagy folyam hömpölyöghetett itt, amikor talán több eső esett az erdélyi hegyekben. Egészen más időjárás lehetett ezen a tájon az újkőkorban. A jégkorszak után hirtelen felmelegedett a levegő. A Kárpát-medencét nem borította jégpáncél (59), annak peremvidéke fagyos tundra volt. A Kárpát-medence (60) éghajlati és természeti adottságai biztosították a nagy számban letelepedők létfeltételeit.

Kezemben tartom Kutzián Ida A Körös-kultúra című, 1944-ben írt (7) könyvét. Különösen értékes ez a könyv számomra, mert a szerző sajátkezű megjegyzéseit írta széljegyzetként a lapok szélére. A könyv aktualitásáról beszéljen egy rövid idézet:
"A magyar Alföld, Vinca és a görög szárazföld régióját véve vizsgálat alá a legkorábbi neolitikum idején, azt találjuk, hogy ezek külön-külön nem tekinthetők önálló régióknak, hanem egyetlen kultúra által birtokba vett kultúrbirodalomnak, amelynek - nagy kiterjedése következtében - egyes különálló földrajzi egységet képező régiói lokális elszíneződést mutatnak. Felmerül a kérdés, hogy e hatalmas területnek melyik pontja jelölhető meg a kultúra bölcsőjeként és milyen irányú volt a kultúra vándorlásának útja? Az első kérdésre egyelőre nehezen tudnánk feleletet adni, mert minden jel arra mutat, hogy a kultúra eredetét egy eddig ismeretlen régióban kell keresnünk. Hogy a kérdéses terület hol helyezkedett el, erre vonatkozóan egyelőre találgatásokba bocsátkoznánk, e helyet azonban inkább azokat a negatívumokat kívánjuk felsorolni, amelyek arra késztetnek, hogy ebben a nagykiterjedésű kultúrbirodalomban ne keressük a kultúra bölcsőjét. Fentebb részletesen kifejtettük, miért kell a görög szárazföldet centrumnak, az észak-balkáni, közép-európai és egyéb mediterrán régiókat pedig az innen kirajzó migráció felvevő talajának tekintenünk.".

Adatok és bizonyítékok sokkal szélesebb körére támaszkodva (11) Childe módosította a

korábbi diffuzionista megközelítést, amely közel-keleti hatással magyarázta Európában a fejlődést. Mindenképpen Európában is végbement egyfajta helyi fejlődés.

Mintegy hétezer évvel ezelőtt virágzó, egységes műveltség leletei kerültek elő Erdélyben, Bánátban, a Tiszántúl déli felében a Berettyó vonaláig, és a Duna-Tisza köze déli harmadából, nagyjából a mai határvonalig. A szaktudomány e területen kibontakozott kultúrát Körös-műveltségnek (1) nevezi. Mintegy ezer évvel később az ettől északra eső területeken bontakozott ki az alföldi vonaldíszes edények műveltsége (8). Ebben az időben vette kezdetét a dunántúli vonaldíszes edények műveltségének köre is, melynek hatása a Rajna-vidékig terjedt. A folyók és árterületei védelmet nyújtottak az új jövevényeknek. Messzi földről ide vándorolt emberek magukkal hozták hazájuk ősi kultúráját. A Körös-műveltség leletei (1) mezopotámiai kapcsolatokra utalnak. A Maros-menti Alsótatárlakán 1963-ban talált írásos cserepeket a tudósok némelyike idősebbnek tartja a mezopotámiai írásos leleteknél. Amennyiben ez beigazolódna, azt jelentené, hogy az írás a Kárpát-medencében (21), azon belül Erdélyben vette kezdetét. Az Alsótatárlakától mintegy 18 km-re lévő Tordoson előkerült írásos cserepek jelei pedig trójai kapcsolatokra utalnak.

Az Alföld és az Égeikum (7) között, a minószi és a mükénei időkben (5) létezett valamiféle kereskedelmi kapcsolat. Összességében tehát feltételezhető, hogy Trója II. és Vinca I. kultúrák önálló hajtásai egy ősi fatörzsnek, melynek gyökerei Krétára, a görög szárazföldre és Kis-Ázsiára (18) nyúlnak vissza. Bár a korábbi, főleg a nyugat-európai tudósok a közel-keleti civilizáció elsődlegességét, illetve az innovatív szerepét hangsúlyozták, a régészeti technológia fejlődésével ez az álláspont napjainkban (9) szétesni látszik. Igen korán, Kr. e. V. évezredben a Balkán társadalma rítusaival, művészetével, fémművességével ugyanolyan összetett és változatos társadalom volt, mint az összes többi a világon. Vagyis, nem volt szüksége közel-keleti "segítő küldetésre". Sokkal könnyebb a hagyományos magyarázatokat elvetni, mint helyükbe újabbakat állítani. Ha az őskori Európa "barbárai" nem a civilizált Keletről vették át vívmányaikat, akkor hogyan jöhettek azok létre?

Az egyetem elvégzése után valóra vált régi álmom, barátaimmal többször eljutottunk Görögországba. A napozás helyett inkább a múzeumokat kerestem fel. Az itt látott leletek és a kéthalmi régiségek között egy sor analógiát (5) fedeztem fel. A kőeszközök, agyagedények, a tárlókon bemutatott régiségek meglepő hasonlóságot mutattak a kéthalmi leletekkel. Ez nem lehet véletlen - gondoltam magamban! A repülővel alig két órás utat őseink vajon hány hónap alatt tették meg?

Gyakran megkérdezik tőlem, tényleg hiszek Atlantisz létezésében? Válaszom egyértelmű: igen! Hangsúlyozom, hogy én a Platón által leírt Atlantiszban hiszek! A görög gondolkodó elsőként említette művében az Atlantisz nevet. Nélküle nem ismerte volna meg az emberiség ezt a rejtélyes civilizációt. Az én verziómban az "elsüllyedt" Atlantisz a krétai minószi birodalommal azonos. Ezt a bronzkori kultúrát az Égei-tenger szigetein, mellékén kell keresni, melyeknek központi szigete Kréta, vallási központja az ősi Théra, a mai Szantorini lehetett. Továbbá kiterjedt telepei léteztek még az Égei-tenger mellékén, Észak-Afrika és Kis-Ázsia partjainál, de Egyiptommal, Szíriával, a Balkánnal, Nyugat-Európával is (4) kiterjedt kapcsolataik voltak. Az ősi Théra vulkanikus felrobbanása a következménye, hogy az Égeikum etnikailag és kulturálisan teljesen átrendeződött. A Fekete-tenger partján lévő, Trójához hasonló virágzó központok és civilizációk megsemmisültek, illetve hanyatlásnak indultak. A katasztrófális események az emberiség kultúrtörténetét, civilizációját és a fejlődési útját teljesen új mederbe terelték.

A nagy M alakú jel alkalmas a nő, női istenség, anyaság fogalmainak jelölésére. A felső két háromszög jelképezi a női melleket, míg az alsó háromszög a
szeméremtestet (Lelőhely: Kéthalom (Kh), 1962).

A bibliai tíz csapás, a Vörös-tenger leapadása, az azt követő negyven évben az állandó mannahullás, a

madarak tömeges (10) eltájolódása, a forrásvízfakadások a pusztában, az ősi Théra robbanásakor és az azt követő több évtizedes aktív vulkáni tevékenység idején történt. Éjjel tűzoszlop, nappal füstoszlop mutatta Kánaán felé az utat (Szász Tibor András). Az argonauták borzongva látták hajóikon az égiek haragját, mégis rövid idő után elfoglalták a meggyöngült Krétát. A szigetről tudjuk, hogy a vulkánkatasztrófa hozzásegítette Krétát hatalmának megrendüléséhez. Charles Pellegrino (19) amerikai kutató nemrég Kr. e. 1628-ra datálta a kitörés idejét. Kréta meggyengült, de magához tért, sőt még egy évszázaddal tovább élte virágkorát, de szellemi hatása lényegében véget ért.

Megnyugtatásul azoknak, akik máshol keresik Atlantiszt, ki kell jelentenem, nekik is igazuk lehet. Könyvemben én csak a platóni Atlantisz történetét próbálom értelmezni, de a Föld elmúlt húszezer éve alatt számos kataklizmát élt meg. Bizonyára több Atlantisz létezett bolygónkon, csak nem így hívták az emberek az elpusztult földrészeket, szigeteket. Csak néhányat említek a sok közül, Dél-Amerika, MU, a Fekete-tenger melléke, (62) Bahama-pad, Kanári-szigetek, Azori-szigetek, újabban Gibraltár környéke, Azovi-tenger, a Spitzbergák és még sorolhatnám tovább. Ezekre a helyekre Platón nem gondolhatott, mert az ő korában e területek a görögök számára ismeretlenek voltak.

Végezetül a bevezetőmben a minószi civilizációról szeretném megosztani néhány gondolatomat a tisztelt olvasóval. A minószi birodalomnál lényegesen magasabb kultúrák léteztek hajdanán. Akkor mivel tűnt ki ez a kultúra a többi bronzkori civilizációból? Elég csak az Egyiptomi birodalomra, a monumentális építészetére gondolnunk. Arthur Evans (91) angol archeológus az 1900-as évektől végzett ásatásokat a krétai Knósszoszban. A Krétáról szóló legendákat nem tartotta meseszerűnek. Arra a megállapításra jutott, hogy a legenda valós tényeken alapul, s az ókori Kréta igen fejlett kultúra volt. A minószi király emlékére a tudós "minószi kultúrá"-nak nevezte el Kréta történetének e dicső korszakát. Egy kultúra fejlettsége legjobban talán a csatornahálózatáról ítélhető meg. Ami a krétaiakat illeti, mind a mai napig csak kevés nép szárnyalta túl. A minósziak tökéletesen ismerték a hidrodinamikát.

Több tudós feltette a kérdést: vajon a minószi kultúra emléke nem játszott-e szerepet Atlantisz legendájának megszületésében? Nagyon sok hasonlóság található a Platón által megfogalmazott két civilizáció között. Ha a sok hasonlósági jegyeket számítógépbe programoznánk, akkor a kiértékelő összesítésben Kréta vezetne a kilistázásban. Kréta és Atlantisz egyaránt szigeten kialakult királyságok, s tengeri nagyhatalmak. A palotáikat freskók díszítették, valamint városlakók (100), akik felett királyok uralkodtak, és fejlett küldetéstudattal rendelkeztek. Mindkét helyen hódoltak a bikakultusznak és kapcsolatuk volt Athénnel. Nem lehet véletlen, hogy mindkét civilizáció hasonló módon osztozott sorsukban. A pusztulásukat földrengések, vulkanikus kitörések, magma-kamra beomlások, áradások idézték elő. Házaik vulkanikus vörös-fekete kőből készültek, s bányászat során keletkezett árkokat elárasztották, és kikötőnek használták. Hideg-és melegvizű források úgy Atlantiszon, mint Thérán előfordultak. Kikötőik is hasonlítottak egymáséhoz. Mindkét tengerjáró hajós nép titkos térképekkel rendelkezett, és nagyon féltették hajózási titkaikat a konkurens hajósoktól. Később például a föníciaiak halállal büntették azokat, akik elárulták féltett navigációs titkaikat. Honnan jutottak a Föld rejtett részeit ábrázoló térképekhez? Talán a történelem előtti időkből származtak ezek az ősi térképek? A Platón által leírt történetek (52) szokatlanul hasonlítanak az ősi földközi-tengeri és amerikai civilizációkra. Lehet, hogy műve csupán az atlanti-óceáni és földközi-tengeri legendák egyfajta keveréke?

Milyen lehetett valójában Kréta, vagy ahogy az egyiptomiak hívták, a Keftiu népe? Megéltek saját mezőgazdaságukból, amelyből jelentős mennyiségű felesleget halmoztak fel. Számottevő agrárfejlődés ment végbe a kései neolitikum idején, Krétán. Jelentős mennyiségben exportáltak bort, olívaolajat. Festményeiken érezni lehet a magabiztosságot, hogy tudatosult bennük a jólét. Egy éhező, egzisztenciális gondokkal küzködő nép képtelen lenne életvidám freskókat festeni. A falakat díszítő, eleven színekben pompázó freskókon (30) szimbolikus jelentésű spirálok és delfinek láthatók: az életöröm krétai jelképei ezek. Az ősi Máltán (88) egy hihetetlenül kövér istennőt faragtak a neolitikus ősök, mert sziklás vidéken lakóknak állandóan rettegniük kellett az éhségtől. Talán a Földanya "testén lévő sok háj a sok táplálékot, a jóllakottságot jelképezi". A krétaiak ezzel szemben bőségben éltek. Ezek a kedvező körülmények elősegítették a népesség gyors szaporodását, bővültek az emberi erőforrásaik, amelyek új igényeket támasztottak a hatékony kormányzás és a nagyobb szervezettség iránt. A krétai társadalom tagjai a béke és a jólét gyümölcseit élvezték. Alkotó energiájukról, művészi tehetségükről és kifinomult ízlésükről minden kétséget kizáró bizonyítékokat hagytak ránk. A béke és harmónia jellemezte évszázadokig a minósziak életét. Okosan használták fel a természeti kincseiket. Csodálatos falfestményeiken az elmúlt idők kimerevített pillanatképeit láthatjuk. Mintha egy filmet néznénk freskóik láttán, melyekről hiányzanak a háborút istenítő jelenetek. Inkább vidám mintázatok ékesítik freskóikat. Nem láthatók (12) olyasféle jelenetek, amelyeken ragadozókat üldöznek vakmerő vadászok, de hiányoznak a harciszekér ábrázolások is (Mükénében vagy Egyiptomban gyakran találkozunk a vadul vágtató lovakkal). Ez vajon békeszerető társadalomra utal?

Kréta életének fontos jellemzője a békés fejlődés, ami élesen szemben állt a többi földközi-tengeri ország civilizációjával, különösen a szomszédos Mükénével, vagy Egyiptommal. A minószi kultúra fejlődése nem volt elszigetelt, mert a közeli országokkal állandó (46) kapcsolatban állt. Az idegen hatások azonban nem nyomták el a helyi művészeti irányzatokat. A krétaiak művészeti vívmányai a és a vallási hagyományai a későbbekben a görög kultúra szerves részei lettek.

William Lithgow skót utazó (12) a krétai kutatásainak összegzéseként a következőket írta: "Ami a szépséget, a bájt és a hasznosságot illeti, az egész világegyetem édenkertjének lehetne nevezni, mivel ez a táj a legcsodálatosabb; gyémántragyogású és a legédesebb minden hely közül." Vajon ilyen lehetett a minószi Kréta is? A lakóik önfeledt boldogságban éltek?

A végső választ e kérdésekre még nem áll módunkban megfogalmazni, mert a minósziak írásának megfejtésével adós még a tudomány. Szantorinin évtizedek óta folyik a minószi Akrotiri város feltárása. Idáig alig 10 százalékát tárták fel a bronzkori városnak. A talált leletek, a nagyszámú freskók hihetetlen sok információval gazdagították az egyetemes kultúrát. De Knósszosz kiásása után napjainkban legújabb szenzációnak igérkezik a közeli arhanészi óriási palotarom felszínre hozása. Ma még nagyon kevés adat áll rendelkezésre. Újabb szenzációs leletek kerültek elő Arhanészből. Találtak több, vákuumkezeléssel tartósított agyagedényt, melyekben a datolya és füge tökéletesen konzerválódott. Az idillikus minószi világban, talán a szörnyű thérai kataklizma következménye váltotta ki a barbarizmust, mert az arhanészi papok több tucat fiatalt áldoztak fel az isteneiknek. Vajon rituális gyilkosságokról lehet szó? A csontokon jól láthatók a vágások nyomai, mintha kicsontozták volna őket. Alighanem azokról az áldozatokról van szó, melyeket a monda szerint évente megkövetelt a Minótaurusz. Hasonló leleteket találtak Kato Zakroszban is. A város Kr. e. 1450 körül egészen feltárásáig (1961-től kezdve) lakatlan volt, nem fosztották ki, s ezért minden úgy maradt ott, ahogy a katasztrófa után bekövetkezett. Például a megölt férfi áldozat csontváza oltáron feküdt, körülötte pedig a rituális gyilkosságot végrehajtó papok tetemei hevertek.

A paradicsomi állapotokról szóló kép, amely Platón írásának példaként szolgálhatott, hamisnak bizonyult volna?

Végezetül ez a könyv nem szakembereknek készült. Talán megbocsájtják, ha néhány tézisről Atlantisszal kapcsolatosan hézagosan írtam. Nem akartam elmerülni a hihetetlen mennyiségű, Atlalntisz témát felölelő irodalomban. Célként lebegett előttem, hogy Platón valójában Atlantisz történetében a minószi civilizációra gondolhatott, amelyről meglehetősen hézagos ismeretei voltak. Platóm meseszerűen adta elő a történetet, néhol valószínütlennek tűnő megállapításai az ő korában is vitatottá tette Atlantisz történetét. Ha tudatosan tette, akkor jó tette, mert a figyelmet az Égeikum világára terelte. Felgyorsította a Mediterráneum civilizációinak megismerését. Mamár iskolás könyvekben is tanulják a gyerekek az ősi Théra felrobbanását és következményét, a minószi Kréta gyors eltűnését.

Napjainkban Nikólaosz Palatón görög régész kutatásait tekintik irányadónak (122). Aprólékos munkával, Evanstól eltérően, néhány évtizeddel ezelőtti megállapításait folyamatosan módosítják a kutatók. Minél több lelet kerül napvilágra, annál bizonytalanabbá válnak a minósziak életéről korábban felállított elméletek és a pontos korszakolásra tett kisérletek. Ez az új helyzet minden Atlantisszal foglalkozó kutatónak felelőssége. A legnagyobb igyekezet ellenére előfordulhat, hogy néhány megállapítás idejét múlta.

Megpróbáltam a helyszínen ért benyomásaim és tapasztalataim függvényében, a szerteágazó szakirodalom felhasználásával összefoglalni a minósziak történetét. Sokat merítettem mások publikációiból, és szeretném itt megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondja mindazoknak, akiknek munkáját használtam, akár megemlítettem a nevüket, akár nem. Mindenekfölött továbbá a családomnak és barátaimnak tartozok köszönettel, akik értékes segítséget és bátorítást nyújtottak kutatásaim minden szakaszához.

(A szerző megjegyzése: a szövegek között megjelenő számok saját bibliografiámnak sorrendjét reprezentálják, amelyeket felhasználtam a könyvem írásakor).